01: Kórház

Fájdalmasan nehéz felnyitni szemhéjaimat. Mindent homály és sötétség fed. Tompa hangot hallok, amik elmosódnak, és mintha egyre távolodnának. Meg akarom mozdítani lábam, de az nem mozdul. Próbálok nyelni, de csak levegő után kapkodok, s hirtelen kipattannak szemeim. Egyre nehezebben kapok levegőt; nyugalom, ez csak pánikroham. Váratlanul terem mellettem két Nővér, s az infúziómat és az idegesítően csipogó gépet nézik, ami most egyre sűrűbben és hangosabban csipog. Az egyik Nővér a számhoz emel egy poharat és megitat. Megkönnyebbülésemnek hangot adok, ami csak egy elszenvedett nyögés. Belép egy orvos is a szobába, de nem néz rám, csak a kezében heverő mappát fürkészi.

-Jó napot, Mr.Styles! – köszön unott hangon. Nem reagálok semmit, csak őt szemlélem. Nem lehet több negyvennél, ősz haja a fejbúbján hiányos. Arcán nyugtalan ráncok éktelenkednek, szeme alatt sötét táskák, s orrán fekete keretes szemüvege pihen. Fehér ruházatban és fehér orvosi cipőben van. Miközben figyelem észre se veszem, hogy idegesen a csuklómat kaparom. Az orvos a kezemre tekint, így azonnal abba is hagyom. –Szóval, emlékszik, hogy miért is van itt? – összehúza szemöldökét és várja a válaszom. Másik irányba nézek, elgondolkozok. Csak halovány emlékképek villannak be. Krákogok, majd újra az orvosra tereltem tekintetem.

-Csak arra, hogy a pszichiáterem azt mondta, hogy…

-Talán nem mindenkinek való az élet. – szemüvegén felül nézett rám, reakciómra várva. Én csak ledermedve merengtem magam elé. Igaza lehet. Semmi célom az életben vagy a Földön. Kezemre tekintettem, majd a pszichiáteremre. Még mindig a válaszomra várt. De erre mit lehet reagálni? Csak bólintottam, majd kisétáltam a szobából köszönés nélkül. Ahogy sétáltam végig a folyosón az emberek, engem figyeltek. Ők is a „terápiára” vártak. Csupa elcseszett ember, aki majd azt hiszi, hogy ez az ember tud rajtuk segíteni. Nem tud. Csak tele magyarázza a fejed butaságokkal és a nagy bölcseleteivel, sőt ezért pénzt is kap. Mert igazából MIÉRT ÉRDEKELNÉ, HOGY TE HOGY VAGY? Ez csak a munkája; meghallgat egy csomó szerencsétlen embert, ad pár „tanácsot”, s kizsebelve téged elküld.

Kicsaptam az épület ajtaját, s egy mélyet szívtam a friss levegőből. Az ég elborult, esőre állt az idő. Mivel nem tellett kocsira vagy motorra vagy, akár egy kicseszett biciklire, gyalog mentem haza. Kezemet farzsebembe csúsztattam, s fejemet lehajtva sétáltam a már megszokott úton. Hogy miért hajtottam le a fejem? Egyszerű a válasz. Mindenki boldog. Tudjátok milyen szar érzés, mikor körülötted mindenki mosolyog és észre, se veszik, hogy te legszívesebben megölnéd magad?

Valakinek neki ütköztem, így felvezettem tekintetem az alakra. Egy ismerős lányba. Jobban szemügyre vettem, s leesett honnan volt ismerős. Már vagy két éve nem láttam. Mióta megcsalt. El is felejtettem, persze csak képletesen. Az ilyet nem lehet elfelejteni; egy lány, akiért az életed kockáztatnád, mert annyira kétségbe esetten szerelmes voltál belé, összefekszik valami bárból összehordott sráccal, az én ágyamban, a lakásomban.

Zavartan és szégyenkezve nézett el rólam.

-Hello Harry! – szinte suttogta a nevem. Lehajoltam és segítettem neki összeszedni a dolgait, amit az imént vertem ki a kezéből. Hiába, ettől még két év után is hasonlóak az érzéseim iránta, de tudom, hogy ő már nem az, aki volt és nem is lesz már olyan.  – Mi történt a kezeddel? – zavart meg, s a csuklómra mutatott. Már csak hegek voltak ott. Hosszú szinte egyenes vonal, aminek a színe elütött a bőrömtől. Lehúztam pulcsim ujját, s visszasüllyesztettem zsebembe kezem.

-S-Semmi. Csak.. sajnálom, de sietek. – nem tudtam, mit mondjak. Ha elmondom, hogy miatta is történt, bűntudatot érezne. Bár lehet, megérdemelné a bűntudatot.         Otthon ledobtam cipőmet, levetettem pulcsimat, s a kanapéra dőltem. Nem voltam fáradt, de mégis folyton leragadtak a szemeim. Inkább elindultam letusolni. Szálltam ki a zuhanyfülkéből, mikor megakadt a tekintetem a borotvapengén. Nem Harry! Nem szabad, csak tönkreteszed magad! – suttogta a belsőm, de leszarva a belsőm, vettem fel a pengét és kezdtem el újra mély vágásokat ejteni a csuklómnál. Könnyeim kibuggyantak és egyre rosszabbul éreztem magam. Minden véres volt. Nem könnyebbültem meg, nem éreztem magam jobban. Sőt, még elcseszetebbnek éreztem magam. Hajamba vezettem kezem, s hangosan felsírtam. Csak az járt a fejemben, amit a pszichiáter mondott. „Talán nem mindenkinek való az élet” „Talán nem..” „.. nem való az élet..”, s összeestem.

-Csak ennyire? – furcsán figyel engem. Mintha azt hinné, hazudok. Bólintok. Felsóhajt, amit nem értek. –Tudja, maga leugrott egy hídról. – lesüti szemét, mintha ő szégyellné magát, mikor nekem volt okom erre.

-Ohh – csak ennyit tudok mondani, majd minden bevillan.

Bevettem „pár” gyógyszert, kezemről csöpögött a vér. Felhúztam cipőmet, és tudatlanul egy hidat vagy magas épületet kerestem. Megpillantottam egy nem annyira magas hidat, de arra, hogy ne éljem túl az esést, tökéletes volt. Émelyegtem, szédültem, s össze tudtam volna ismét esni. Kezem már vörös volt a megalvadt vértől, de nem zavart. Csak az járt az eszembe, hogy ez a kínzás már nem tart sokáig és boldogan élhetek egy felhőtlen világban. Lassan egyenesedtem ki a hídon állva. Alattam kocsik zöme cikázott. Volt egy enyhe tériszonyom, de most ezt leküzdve néztem le. Ijesztő volt. Megfordultam, s lecsuktam szemem. Minden lepörgött előttem, ami a múltban történt, csak még nyomasztóbbá tette a helyzetemet. Felhoztam magamban az indokokat, hogy miért NE tegyem, amit tenni akarok. Sajnos egyet se találtam. Elengedve magam, dőltem hátra a semmiségbe és engedtem el testem. Mintha repülne az ember, csodás érzés volt az eddigiekhez képest. Majd azonnal a föld kemény anyagára estem, ami egy halk nyögést váltott ki belőlem, éreztem, hogy fejem erősen bevertem és még sok más testrészemet, majd minden elsötétült.

______________________________________________________________

 Remélem elnyerte a tetszéseteket, ha igen kérlek titeket kommenteljetek és iratkozzatok fel!
Nóryxoxo