03:Nincs rendben.

            Már egy hete itt fekszem a négy fehér fal között, s komolyan rosszabb, mint egy börtön. Az étel is förtelmes, az emberek érdeklődéssel néznek be állandóan az ablakon, a Nővérek láthatóan csapják nekem a szelet, míg az orvos ezt hagyja. Vagy alvással töltöm az időmet vagy olvasom a Dorota által hozott könyvet. Eltalálta e téren az ízlésemet.

            Egy elgondolkodtató könyv. Az a címe, hogy Más valaki problémája. Kedvenc idézetem belőle a „Mindig lesz valaki olyan, akinek nincs ereje túlélni..”.

            Most is épp azt olvasom, mikor benyit egy orvos az általam már oly sokszor látott Nővérrel. Gondolatban már kétszer megöltem és vagy ezerszer megfojtottam azt a nőt. Nem ismerte a „nem” szót.

-Hogy van Mr.Styles? - teszi fel szokásos kérdését, amire megvonom vállam, s próbálok csak az orvosra koncentrálni. –Fáj valamije vagy adódott más problémája? – igen, a kibaszott Nővérkéje nem tudja, hol a határ. Megrázom fejem, s most a Nővérre tekintek, mert leveszi rólam az infúziót és lekapcsolja a gépet, ami már vagy egy egész hete dolgozott azon, hogy jelezze; életben vagyok. -Ha minden rendben, akkor már délután elengedhetjük. De.. – Nővérre tekint, aki nem röstell engem nézni. – Kérem, kifáradna, ha végzett? – intézi felé kérdését, amire a Nővér zavartan bólint, majd kimegy. –Szóval nem ilyen egyszerű. El kell járnia egy intézménybe, s kéthetente be kell feküdnie oda.

-Tessék? – tágulnak ki szemeim, s feljebb ülök a kényelmetlen ágyon.

-Ez egy olyan intézmény, ahol súlyos depressziósokkal is foglalkoznak. Helyben van, szóval nem kell sokat utaznia és az ön érdekében tettem. – áll fel, de én nem hagyom ennyiben.

-MI? MIÉRT? AZT HISZI, DEPRESSZIÓS VAGYOK? – kiabálok rá, amire ő megtorpan, s megemelkedik, ahogy egy mélyet sóhajt.

-Kérem, ez nem egy elmegyógyintézet. Vagyis Ön nem arra a részlegére megy. – próbál megnyugtatni, amire még idegesebb leszek. Kipattanok az ágyból, amire az orvos hátrébb lép, de ahogy lépek egyet; összecsuklok, s az ágynak támaszkodom. Feljajdulok, ahogy bordáim mozogni kezdenek. Talán nem volt ez jó ötlet.

-Mr.Styles, a hirtelen mozdulatok nem tesznek jót magának ebben az állapotban. Javaslom, hogy amíg ki nem engedjük, pihenjen, majd később értesítjük. – ezzel kilép a szobából.

            Haza fele sétálok, vállamon egy utazótáskával, amit Dorota hozott nekem, hogy egyszerűbben haza vigyem a dolgaimat. Kezemet zsebembe teszem, s lehajtom fejemet. Közölte velem az orvos, mielőtt elengedett, hogy ha nem megyek el ebbe az intézetbe rendszeresen, akkor kényszerrel fognak befektetni, de akkor nem csak kéthetente.

            Haza érve, Dorota kedves hangja köszönt, de engem az, az érzés kerülget, hogy senkivel sincs kedvem se találkozni, se beszélni.

-Harry Drága, jobban vagy? Kérsz valami ennivalót? Megsütöttem a kedvenc süteményed, s a kedvenc borodból is hoztam. – támad le szinte azonnal, amire én csak összehúzom szemöldököm, s érzem, hogy koponyám szétmegy a fájdalomtól.

-Nem, nem kérek semmit. Felmegyek. – hagyom ott, s tudom, hogy nagyon rosszul esett neki pont, úgy ahogy nekem mikor kimondtam, de komolyan magányra vágytam.

            Felérve szobámba ledobom táskám, s ledőlök az ágyba. Tekintetem megakad az anyámmal készített közös képünkön, s újra elkap az érzés; egyedül hagyott. Bezárom szobám ajtaját, s neki dőlve sírni kezdek. Nem látom a kiutat, s nem látom a jót se.

            Telefonom rezgésére ébredek. Nem tudom, hogy aludtam el, de még mindig ajtóm előtt ülök, s a kényelmetlen póz miatt hátam is megfájdult.

-Igen? – meg se nézve veszem fel.

-Harry, minden rendben? – szól bele az ismerős női hang. Volt barátnőm. Szinte azonnal ki akartam nyomni, de valamiért mégse tettem. –Csak azért hívlak, hogy megtudjam minden oké-e. Dorota kétségbe van esve, s engem hívott. – sejthettem volna. Remegő ajkakkal próbálok válaszolni neki, de helyette kezem cselekszik. Elemelve fülemtől kinyomom.

            Most egyetlen menedékemnek ezt az intézetet érzem, így gyorsan összepakolva cuccom viharzok ki a szobámból. Dorota sírva ül az étkező asztalnál, amit már nagyon rég nem használtunk együtt.

-Harry! – pattan fel, s kisírt szemeivel kétségbeesetten figyel.

-Dorota, sajnálom, de el kell mennem. Nem bírom, s úgy érzem ez az egyetlen menedékem. – hadarom el megölelve őt. Értetlenül néz rám, nem érti, miről beszélek.

-Tessék? Hova? – ölel meg szorosan, s nem akar elengedni.

-Szeretlek, Dorota! Majd elmesélem, rendben? Ne aggódj, minden rendben lesz. Te foglalkozz családoddal. Nekik sokkal több törődés kell, oké? – nyomok puszit homlokára, s lefeszegetve karjait magamról hagyom ott.

            Könnyeimet törölve sétálok a sötétben az intézmény felé.

-Édesem minden rendben lesz, oké? Dorota vigyáz rád, s nem lesz semmi probléma, rendben? – könnyes tekintete engem fürkész, s arcomat simogatja.

-Miért mondod ezt? – eltávolodok, s próbálok leolvasni valamit arcáról, de a könnyes szemén kívül nem látni semmi érzelmet.

-Csak tud, hogy SZERETLEK, oké? Ne érezd magad sose egyedül. Mindig ott leszek neked, ha baj van, rendben? –csak bólintok, amire ő közelebb jön, s szorosan magához ölel.

Utolsó mondatai voltak ezek, Édesanyámnak. Utána való nap meghalt.

            Hazudott.

Nincs semmi rendben, s nincs itt a bajban velem.

            Egyedül vagyok.

            Befordulva az épület kapuján neki ütközök valakinek, aki csak egy halk „Csesszed meg!”-et motyog.

-B-bocsánat! – segítem fel, de nem látom se arcát, se öltözékét. Túl sötét van, hogy kivegyek belőle valamit. Csak a tőle felszálló cigi füstöt látom.

-Egy újabb idióta? – nevet fel, de picit se a humor miatt.

-Idióta? – kérdezek vissza, azt hittem rosszul hallok.

-Csak idióták jönnek ide „lakni”. – piszkálja meg a táskámat.

-Akkor igen. – motyogom lenézve az aszfaltra. 

____________________________________________________

Sziasztok!
Köszönöm a sok kommentet, s hogy érdeklődtök.
Remélem ehhez is érkezik legalább ennyi.
Noraxoxo

02:Nővér

Lehunyom szemem az emlékre.

-Ha a kocsi, ami jött magával szemben nem áll meg, meghal. – közöli a tényt. Még szorosabban szorítom össze szemem. – Ő hívta a mentősöket, s hozták be. – kezemre tekintek, ami már nem vörös, de a friss vágások látszódnak rajta.

-Viszont, térjünk rá, hogy miért van itt. Vagyis ez egyértelmű, vagyis.. – lehunyja szemét, kényelmetlenül érzi magát. Pedig nem kellene, hiszen szinte naponta találkozhat ilyennel vagy hasonló esettel. –Elnézést! – az egyik Nővér az ágy mellett áll, s mimikámat figyeli, hogy mit reagálok rá. Picit frusztráló, de próbálom kihagyni látóteremből. –Enyhe agyrázkódást kapott, ami az Ön esetében pozitívum, hiszen sokkal súlyosabb is lehetne. Más komolyabb sérülése nincs, csak néhány zúzódás, horzsolás, ami viszonylag hamar meggyógyul. – nem észrevehetően, de bólintok, hogy felfogtam.

Az orvos a Nővérre tekint, majd bólintva egyet köszönésképpen, kimegy a szobából. A Nővér az ajtóhoz megy, hogy becsukja azt. Addig tekintetemet körbevezetem a szobán. Fehér falak, rideg hangulat, csipogó gép, infúzió a kezemben. Egyik oldalamon a mivoltom felöl jelző gép, míg másik oldalamon egy éjjeliszekrényhez hasonlító bútor. Azon pihen gyűrűm, amit Édesanyámtól kaptam. Szívem összeszorul, ha rá kell gondolnom.

-Boldog Szülinapot! Boldog Szülinapot! Boldog Szülinapot, Harry! Boldog Szülinapot! – énekelték közösen az ilyen alkalomkor megszokott dalt az Édesanyám és Barátnőm.

Hangjuk csodálatosan csilingelt, miközben kezükben a tortámmal, - ami csak egy hagyományos csokoládétorta volt – sétáltak felém. Letették az asztalra, majd az ének után megajándékoztak egy-egy puszival. Barátnőmnek még nyomtam egy csókot ajkára, amit mosolyogva viszonzott.

-Köszönöm szépen! – örömtől megtört hangon köszönöm meg, s nézek rájuk. Édesanyám a háta mögött rejtegetett valamit. Illetlenség lett volna megkérdezni, így úgy tettem, mintha észre se venném.

-Még van itt valami. – húzza ki háta mögül az ajándékát, s nyújtja felém a dobozt. Izgatottan nyitom ki, s konstatálom, hogy egy gyűrű az. Mintha két gyűrű lenne egymásba rakva, csak az egyik vékonyabb, míg, ami alatta van vastagabb. Belsejébe belevésve, hogy „Életem”. Egy „awh” kíséretében gyűrűsujjamra húzom, majd felállva ölelem meg, s csókolom arcon. A torta elfogyasztása után kézen ragadott barátnőm, s a szobánkba irányított. Édesanyám még előtte elment. Mivel a munkáját nem hanyagolhatja miattam.

-Az én ajándékom még csak most jön! – suttogta kéjesen fülembe, amitől a hátamon is felállt a szőr. Kicsapta az ajtót, s hátrafordulva rám nézett. Szexin beharapta alsóajkát, s szőke tincseibe túrt. Bezárta utánam az ajtót..

-Minden rendben, Mr. Styles? – hajol arcomhoz a bent maradt Nővér. Tekintetem nem arcára terelődik, hanem a véletlenül mélyen dekoltált nővérkeruhára. Zavartan kapom el róla tekintetem, majd nézem a fehér falat. Bólintok válaszképpen, amire a Nővér lágyan elmosolyodik. Biztos észrevette zavaromat. Megnézi infúziómat, majd a csipogó gépet is. Kifele menet, szándékosan ringatja csípőjét. Mintha ezzel felkeltené figyelmemet. Csak megforgatom szemem, s a gyűrű után nyúlok, hogy felhúzzam. –Ha bármi probléma lépne fel, csak nyomja meg a piros Nővérhívó gombot! – néz hátra, s ismét beveti mosolyát. Csak bólintok, és elnézek róla. Igazán már egy kis egyedüllétre vágyom.

            Mikor felébredek egy ismerős női hang csendül fel, s ölel meg azonnal.

-Harry, Drágám! – hunyorítva nézek a női alakra. Dorota. Dorota a mi bejárónőnk, házvezetőnőnk. Vagyis, már csak az enyém.

Felemelem egyik kezem, hogy megpaskoljam hátát, viszonozva ölelését.

-Drágaságom, mi történt? A kórházból hívtak, hogy itt bent vagy. – magyarázta meg a fel nem tett kérdésem. Próbáltam kezem elrejteni, szégyellem előtte.

-Dorota, öhm.. – próbálom úgy elmagyarázni, hogy ne nézzen betegnek. –Tudja, annyi a teher a vállamon… - csendre int. Szemében ott ül a csalódottság. Először nem értem, majd mikor észreveszem, hogy többször is kezemre tekint, lehunyom szemem, s megfogom csuklóm.

-Harry.. – hangja szomorú, s csalódott. Kérhettem volna bocsánatot, de nem sajnáltam. –Édesanyád mit szólna ehhez? – idegesen hunyom le szemem erre a kérdésére. Dorota-t, szinte már a nagymamámként szeretem, így nem szívesen kiabálnék vagy veszekednék vele.

-Ne aggódjon, minden rendben lesz. Pár nap múlva haza megyek. Rendben? – próbálom megnyugtatni, de nem igazán érdekli, amit mondok. Bólint, de kezemről nem veszi le tekintetét.

            Dorota nem volt otthon, mikor ez történt. Nem mindennap van nálunk. Főleg most, hogy csak én vagyok egyedül a nagy házban. Megkértem, hogy több időt töltsön a családjával, s hanyagoljon engem. Megleszek egyedül. Ezek után nem hiszem, hogy egyedül fog hagyni.

            Dorota viszonylag hamar elment, de amíg itt volt nem beszéltünk többet. Én egyedül szerettem volna lenni, őt meg bántotta a dolog.

Az esti ellenőrzésnél ugyan az a Nővér jött be. Tekintete kacér, míg a mosolya lemoshatatlan. Kezdtem megutálni ezt a Nővért.

-Minden rendben, Mr. Styles? – bólintok, s nem nézek rá. Próbálom tudtára adni, hogy fölösleges törnie magát. –Hogy, hogy csak egy hölgy jött magához látogatóba? – kérdése közben cseréli az infúziómat. Nem tudok rá mit válaszolni, így csak megvonom a vállam. –Nincsen barátnője? Anyja, apja? – néz fel rám. Kezemet megfeszítem, amire a nő visszakapja rá tekintetét. – Ne feszítse a kezét, így nem tudom kicserélni! – megsimogatja a kezemen a vágásokat, amire elhúzom onnan.

-Vagy végezi a dolgát vagy menjen ki és küldjön be más nővért! – szinte kiabálok. Nem bírtam visszafogni magam. A Nővér megszeppen, így csak bólogat, s nem szól hozzám többet. 

Miután kicserélte, még szó nélkül leellenőrizte a gépet ismét, s elment. Próbáltam fejemet alvásra hajtani, ami csak fél óra múlva sikerült. Addig Édesanyám által adott gyűrűt szorongattam.

-Ahh, Harry gyorsabban! – nyögte alattam a szőke gyönyörűség. Homlokomon izzadtság cseppek gyöngyöztek, minden izmom megfeszült. Tekintetemet nem tudtam levenni róla. Látványával nem lehetett betelni. Egyszerre hangosan nyögve tértünk át Csoda országba, s ragadtunk is ott pár percig, míg vissza nem rángatott a valóság. –Remélem jobban tetszett ez az ajándék, mint anyukádé. – kipirult arca mosolyba kúszott, míg én megforgattam szememet. –Nem tetszett? – észrevette.

-A gyűrűnek valamivel nagyobb és több jelentése van, mint egy „Boldog Szülinapot!-szexnek”. Nem gondolod? – hangomban ott az él, ami nem tetszésemet fejezi ki.

-Bocs, hogy nem költöm a pénzem méregdrága jelentéktelen ajándékokra, Seggfej! – kipattan mellőlem, s összeszedve ruháit öltözik fel. Nem akadályozom meg, az ágyamból figyelem. Felhúzza magas sarkúját, majd még egyet rám pillantva megy el köszönés nélkül. Miután meghallom bejárati ajtó csapódását, lehunyom szemem.

-Boldog Születésnapot, te Seggfej! – motyogom csalódottan, majd elindulok a tusolóba.

*

-Életem, ez nem a te hibád! Csak kiálltál az mellett, amit te gondoltál. – Édesanyám nyugtató keze simogatja hátam, míg én arcomat kezembe temetem. –Különben is, sokra értékelem, hogy ennyire becsben tartod ajándékomat! – nyom csókot göndör hajzuhatagomba, majd megölelve nyugtat. A bűntudat felemészt, bár nem engem kéne, hogy emésszen.

*

Elmentem egy bárba, s próbáltam legalább az estét jól eltölteni, s elfeledni dolgokat.

-Hello! – köszönt rám egy barna, hullámos hajú, barna szemű, tökéletes ajkú lány. Zavartan visszaköszönök, majd beszélgetésbe elegyedik velem.

-Harry! MI A FASZ?! – szólal meg mögülem egy ismerős női hang. Oda kapom tekintettem, majd ismerem fel barátnőmet. Hirtelen támad le, s falni kezdi ajkaimat, ezzel adva tudtára a lánynak, hogy kié is vagyok. Vagy éppen fordítva. –Ne haragudj, kérlek! – suttogja fülembe, majd cimpámba harap. Válaszképpen csak csókot nyomok duzzadt ajkára.

Zilálva ébredek fel. Sajnos ez nem egy álom volt. A valóságot éltem újra.

Azt hiszem most veszem észre, hogy milyen, ha az embert teljesen elvakítja az a bizonyos „rózsaszínfelhő”, amit szerelemnek hívunk.

_______________________________________

Remélem elnyerte tetszéseteket!
Véleményeteket ne felejtsétek itt hagyni, akármilyen formában.
Köszönöm a  25 Feliratkozót! 

IMÁDLAK TITEKET!

A következő rész Szombatra vagy Vasárnapra várható!
Nóryxoxo

01: Kórház

Fájdalmasan nehéz felnyitni szemhéjaimat. Mindent homály és sötétség fed. Tompa hangot hallok, amik elmosódnak, és mintha egyre távolodnának. Meg akarom mozdítani lábam, de az nem mozdul. Próbálok nyelni, de csak levegő után kapkodok, s hirtelen kipattannak szemeim. Egyre nehezebben kapok levegőt; nyugalom, ez csak pánikroham. Váratlanul terem mellettem két Nővér, s az infúziómat és az idegesítően csipogó gépet nézik, ami most egyre sűrűbben és hangosabban csipog. Az egyik Nővér a számhoz emel egy poharat és megitat. Megkönnyebbülésemnek hangot adok, ami csak egy elszenvedett nyögés. Belép egy orvos is a szobába, de nem néz rám, csak a kezében heverő mappát fürkészi.

-Jó napot, Mr.Styles! – köszön unott hangon. Nem reagálok semmit, csak őt szemlélem. Nem lehet több negyvennél, ősz haja a fejbúbján hiányos. Arcán nyugtalan ráncok éktelenkednek, szeme alatt sötét táskák, s orrán fekete keretes szemüvege pihen. Fehér ruházatban és fehér orvosi cipőben van. Miközben figyelem észre se veszem, hogy idegesen a csuklómat kaparom. Az orvos a kezemre tekint, így azonnal abba is hagyom. –Szóval, emlékszik, hogy miért is van itt? – összehúza szemöldökét és várja a válaszom. Másik irányba nézek, elgondolkozok. Csak halovány emlékképek villannak be. Krákogok, majd újra az orvosra tereltem tekintetem.

-Csak arra, hogy a pszichiáterem azt mondta, hogy…

-Talán nem mindenkinek való az élet. – szemüvegén felül nézett rám, reakciómra várva. Én csak ledermedve merengtem magam elé. Igaza lehet. Semmi célom az életben vagy a Földön. Kezemre tekintettem, majd a pszichiáteremre. Még mindig a válaszomra várt. De erre mit lehet reagálni? Csak bólintottam, majd kisétáltam a szobából köszönés nélkül. Ahogy sétáltam végig a folyosón az emberek, engem figyeltek. Ők is a „terápiára” vártak. Csupa elcseszett ember, aki majd azt hiszi, hogy ez az ember tud rajtuk segíteni. Nem tud. Csak tele magyarázza a fejed butaságokkal és a nagy bölcseleteivel, sőt ezért pénzt is kap. Mert igazából MIÉRT ÉRDEKELNÉ, HOGY TE HOGY VAGY? Ez csak a munkája; meghallgat egy csomó szerencsétlen embert, ad pár „tanácsot”, s kizsebelve téged elküld.

Kicsaptam az épület ajtaját, s egy mélyet szívtam a friss levegőből. Az ég elborult, esőre állt az idő. Mivel nem tellett kocsira vagy motorra vagy, akár egy kicseszett biciklire, gyalog mentem haza. Kezemet farzsebembe csúsztattam, s fejemet lehajtva sétáltam a már megszokott úton. Hogy miért hajtottam le a fejem? Egyszerű a válasz. Mindenki boldog. Tudjátok milyen szar érzés, mikor körülötted mindenki mosolyog és észre, se veszik, hogy te legszívesebben megölnéd magad?

Valakinek neki ütköztem, így felvezettem tekintetem az alakra. Egy ismerős lányba. Jobban szemügyre vettem, s leesett honnan volt ismerős. Már vagy két éve nem láttam. Mióta megcsalt. El is felejtettem, persze csak képletesen. Az ilyet nem lehet elfelejteni; egy lány, akiért az életed kockáztatnád, mert annyira kétségbe esetten szerelmes voltál belé, összefekszik valami bárból összehordott sráccal, az én ágyamban, a lakásomban.

Zavartan és szégyenkezve nézett el rólam.

-Hello Harry! – szinte suttogta a nevem. Lehajoltam és segítettem neki összeszedni a dolgait, amit az imént vertem ki a kezéből. Hiába, ettől még két év után is hasonlóak az érzéseim iránta, de tudom, hogy ő már nem az, aki volt és nem is lesz már olyan.  – Mi történt a kezeddel? – zavart meg, s a csuklómra mutatott. Már csak hegek voltak ott. Hosszú szinte egyenes vonal, aminek a színe elütött a bőrömtől. Lehúztam pulcsim ujját, s visszasüllyesztettem zsebembe kezem.

-S-Semmi. Csak.. sajnálom, de sietek. – nem tudtam, mit mondjak. Ha elmondom, hogy miatta is történt, bűntudatot érezne. Bár lehet, megérdemelné a bűntudatot.         Otthon ledobtam cipőmet, levetettem pulcsimat, s a kanapéra dőltem. Nem voltam fáradt, de mégis folyton leragadtak a szemeim. Inkább elindultam letusolni. Szálltam ki a zuhanyfülkéből, mikor megakadt a tekintetem a borotvapengén. Nem Harry! Nem szabad, csak tönkreteszed magad! – suttogta a belsőm, de leszarva a belsőm, vettem fel a pengét és kezdtem el újra mély vágásokat ejteni a csuklómnál. Könnyeim kibuggyantak és egyre rosszabbul éreztem magam. Minden véres volt. Nem könnyebbültem meg, nem éreztem magam jobban. Sőt, még elcseszetebbnek éreztem magam. Hajamba vezettem kezem, s hangosan felsírtam. Csak az járt a fejemben, amit a pszichiáter mondott. „Talán nem mindenkinek való az élet” „Talán nem..” „.. nem való az élet..”, s összeestem.

-Csak ennyire? – furcsán figyel engem. Mintha azt hinné, hazudok. Bólintok. Felsóhajt, amit nem értek. –Tudja, maga leugrott egy hídról. – lesüti szemét, mintha ő szégyellné magát, mikor nekem volt okom erre.

-Ohh – csak ennyit tudok mondani, majd minden bevillan.

Bevettem „pár” gyógyszert, kezemről csöpögött a vér. Felhúztam cipőmet, és tudatlanul egy hidat vagy magas épületet kerestem. Megpillantottam egy nem annyira magas hidat, de arra, hogy ne éljem túl az esést, tökéletes volt. Émelyegtem, szédültem, s össze tudtam volna ismét esni. Kezem már vörös volt a megalvadt vértől, de nem zavart. Csak az járt az eszembe, hogy ez a kínzás már nem tart sokáig és boldogan élhetek egy felhőtlen világban. Lassan egyenesedtem ki a hídon állva. Alattam kocsik zöme cikázott. Volt egy enyhe tériszonyom, de most ezt leküzdve néztem le. Ijesztő volt. Megfordultam, s lecsuktam szemem. Minden lepörgött előttem, ami a múltban történt, csak még nyomasztóbbá tette a helyzetemet. Felhoztam magamban az indokokat, hogy miért NE tegyem, amit tenni akarok. Sajnos egyet se találtam. Elengedve magam, dőltem hátra a semmiségbe és engedtem el testem. Mintha repülne az ember, csodás érzés volt az eddigiekhez képest. Majd azonnal a föld kemény anyagára estem, ami egy halk nyögést váltott ki belőlem, éreztem, hogy fejem erősen bevertem és még sok más testrészemet, majd minden elsötétült.

______________________________________________________________

 Remélem elnyerte a tetszéseteket, ha igen kérlek titeket kommenteljetek és iratkozzatok fel!
Nóryxoxo

Prológus

Tudod milyen mikor az életed 180 fokos fordulatot, tesz?

Ha nem, kövesd nyomon ennek a fiúnak a történetét.

            Minden egy halállal kezdődött, majd egy ribanc barátnővel és egy halál gondolatával végződött. Senki sem tud elviselni ennyi terhet és kihívást az életben. Harry Styles megpróbálta, de ő volt az a 99,9% egyike, akinek nem sikerült.

Pszichológushoz járt, gyógyszereket kapott, vagdosta a kezét, magába burkolózott. A pszichológusa, se tudott már rajta segíteni. Utolsó mondata Harry-hez az volt hogy: „Talán nem mindenkinek való az élet.”

            Harry ezt célzásnak veszi, s öngyilkossági kísérletet hajt végre, de az nem úgy sül el, ahogy ő azt várja. 

            Kórházba kerül, ahol kezelésbe veszik, majd haza küldik. De csak rosszabbodik a helyzet, s elviszik egy elmegyógyintézetbe. Teljesen elveszti az irányítás maga felett. Összeomlik, többször hajt végbe öngyilkossági kísérleteket. A sebei csak gyűlnek- és gyűlnek. Senki nem tud rajta segíteni. Már saját magától kell megvédeniük őt.

            Egy napsütötte napon kiviszik sétálni, az intézet parkjába. Ahol benne valami megmozog azon a napon. Hogy ki vagy mi miatt? Azt nem árulhatom el, de ha érdekel a története, kövesd írásom!

______________________________________________________

Ha tetszett a Prológus, akkor kérlek hagyjatok kommentet magatok után.
Nóryxoxo

Előzetes

Hai, erre tévedők!

Itt is lenne a blogom Trailer-je. Nem is írok hozzá semmit, csak annyit, hogy remélem elnyeri a tetszéseteket!

Nóryxoxo